KATNISS MONTGOMERY |
Fantasztikus esténk volt. Végig táncoltunk, és remekül éreztük magunkat. Direkt nem ittunk sokat, hiszen még haza akartunk jutni, ám én mégis rosszul lettem. Émelyegtem, hányingerem volt.. Éles fájdalom hasított a fejembe, s barátnőimet is tájékoztattam arról, hogy rémesen érzem magam. Éppen indultunk volna haza, mikor rettentő szörnyű fájdalom keletkezett a vesém tájékán, és ezután nagy feketeség az egész.
Mikor legközelebb felébredtem, egy kórházban voltam. Ezt onnan tudtam, hogy a falak fehérek voltak, és orromat megcsapta az a tipikus szag. Kórház szag. A szobámban egy nővérke sertepertélt, így mikor sikerült, rekedtes hangon szóltam hozzá.
- Elnézést, miért kerültem ide? - tettem fel a kérdést, ugyanis fogalmam sem volt, hogy mit keresek ebben az ijesztő kórteremben.
- Elájult, kisasszony! Mindjárt hívok egy orvost, hogy felébredt - mosolygott, én pedig aprót biccentettem, ugyanis iszonyatosan fájt a hasam.
Pár percig csak feküdtem csendben, aztán megérkezett egy ötven év körüli, jól szituált, őszhajú férfi, névtábláján a Dr. Prescott név szerepelt. Biztatóan rám mosolygott, így reménykedtem abban, hogy semmi komoly.
- Hölgyem, feltehetnék néhány kérdést? - olvasgatott a papírjai között, én pedig bólogatni kezdtem. - Az alábbi tünetek közül tapasztalta mostanában valamelyiket? Étvágytalanság, hányás, hányinger, hirtelen fogyás, hasmenés - sorolta, én pedig elgondolkoztam egy ideig, s csak ezek után válaszoltam a kérdésre, melyet Prescott tett fel nekem.
- Egy ideje keveset eszek, emiatt fogytam is hat-hét kilót, de nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget neki. Néhány hete többször is volt hányingerem, és hánytam is, de azt hiszem, csak elrontottam a gyomrom - Prescott idegesen jegyzetelt, és a fejét csóválta közben.
Mikor legközelebb felébredtem, egy kórházban voltam. Ezt onnan tudtam, hogy a falak fehérek voltak, és orromat megcsapta az a tipikus szag. Kórház szag. A szobámban egy nővérke sertepertélt, így mikor sikerült, rekedtes hangon szóltam hozzá.
- Elnézést, miért kerültem ide? - tettem fel a kérdést, ugyanis fogalmam sem volt, hogy mit keresek ebben az ijesztő kórteremben.
- Elájult, kisasszony! Mindjárt hívok egy orvost, hogy felébredt - mosolygott, én pedig aprót biccentettem, ugyanis iszonyatosan fájt a hasam.
Pár percig csak feküdtem csendben, aztán megérkezett egy ötven év körüli, jól szituált, őszhajú férfi, névtábláján a Dr. Prescott név szerepelt. Biztatóan rám mosolygott, így reménykedtem abban, hogy semmi komoly.
- Hölgyem, feltehetnék néhány kérdést? - olvasgatott a papírjai között, én pedig bólogatni kezdtem. - Az alábbi tünetek közül tapasztalta mostanában valamelyiket? Étvágytalanság, hányás, hányinger, hirtelen fogyás, hasmenés - sorolta, én pedig elgondolkoztam egy ideig, s csak ezek után válaszoltam a kérdésre, melyet Prescott tett fel nekem.
- Egy ideje keveset eszek, emiatt fogytam is hat-hét kilót, de nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget neki. Néhány hete többször is volt hányingerem, és hánytam is, de azt hiszem, csak elrontottam a gyomrom - Prescott idegesen jegyzetelt, és a fejét csóválta közben.
másnap
Tegnap rengeteg vizsgálatot elvégeztek, aztán hazaengedtek, s azt mondták: holnap jöjjön vissza az eredményekért! Justin, és a lányok végig ott voltak velem a kórházba, s Juss - mióta itthon vagyok - folyamatosan a kedvemre tesz.
- Kincsem, hamarosan indulnunk kell a kórházba, a papírjaidért! - figyelmeztetett, és bár nem mutattam ki, rettegtem attól, hogy az orvosaim mit fognak mondani. Bólintottam, aztán megcsókoltam Justin-t, aki látta rajtam, hogy aggódom. - Ne félj, nem lesz semmi baj - adta tudtomra, én pedig félve próbáltam elhinni, hogy igaza lesz.
Ezután beültünk az autóba, és a kórház felé vettük az irányt, ahol aztán bementem az irodába, Juss pedig - az én kérésemre - kint megvárt.
- Nos, Mrs. Montgomery, az eredményei rosszak - mondta kíméletlenül Prescott, én pedig elkerekedett szemekkel néztem rá.
- Mennyire rosszak? - tettem fel a leglogikusabb kérdést, melyet ember megkérdezhet az orvosától egy ilyen helyzetben.
- Súlyosak - mondta ki az ítéletet. - Magának hasnyálmirigyrákja van, Mrs. Montgomery - jobb kezemet szám elé kaptam, és zokogni kezdtem. Életem filmje lepörgött előttem, és féltem. Nem akartam ilyen fiatalon meghalni.
- Kérem, mondjon valamit - könyörögtem. Dr. Prescott sóhajtott, szemeiből együttérzés tükröződött, majd a rákomról kezdett el beszélni.
- A hasnyálmirigyrák az egyik legalattomosabb daganatfajta. A korai stádiumban szinte nincsenek is tünetei, ezért csak akkor észlelhető, ha már az előrehaladott stádiumában van. A hasnyálmirigy daganatok többsége a felismeréskor sajnos már nem operálható, ahogyan az öné sem. Erre a ráktípusra jellemző a kifejezetten gyors terjedési hajlam. A nyirokrendszeren keresztül nagyon hamar átterjedhet a szomszédos szervekre, és áttétek alakulhatnak ki elsősorban a májban, a tüdőben, de a csontokban is. A betegség nagyon alattomos és gyors lefolyású, egyéves túlélési esélye mindössze öt százalék - mindezt hallani rémes volt. Zokogtam. Nem akartam meghalni, ám volt még egy fontos kérdés, amit nem tettem fel az orvosnak.
- Mennyi időm van még hátra? - vettem mély levegőt. Szívverésem felgyorsult, fülemben dobogott a vér, így alig hallottam valamit.
- Öt-hat hónap - mondta ki a halálos ítéletemet, melyet mikor meghallottam, sokkot kaptam.
- Ha beküldöm a barátomat, elmondaná neki mindezt kérem? Én képtelen lennék rá - csuklott el a hangom. Az orvos bólintott, én pedig beküldtem Jusst, aki látta rajtam, hogy nagy a baj.
Negyed órát volt bent, míg én kint ültem, és üveges tekintettel meredtem magam elé, közben pedig azon gondolkoztam, hogy miket kell még megtennem halálom előtt.
Végtelenségig nyúló listát sikerült összeállítanom a fejemben, mikor az ajtó nyílt, és könnyes szemű Justin lépett ki az ajtón.
Kétségbeesett arca láttán ismét zokogni kezdtem. Magához ölelt, olyan szorosan, ahogyan csak tudott. Hajamat simogatta, miközben a fülembe suttogott.
- Szeretlek, és örökké szeretni foglak, akármi lesz! Együtt mindent megoldunk, ígérem.
Ezután beültünk az autóba, és a kórház felé vettük az irányt, ahol aztán bementem az irodába, Juss pedig - az én kérésemre - kint megvárt.
- Nos, Mrs. Montgomery, az eredményei rosszak - mondta kíméletlenül Prescott, én pedig elkerekedett szemekkel néztem rá.
- Mennyire rosszak? - tettem fel a leglogikusabb kérdést, melyet ember megkérdezhet az orvosától egy ilyen helyzetben.
- Súlyosak - mondta ki az ítéletet. - Magának hasnyálmirigyrákja van, Mrs. Montgomery - jobb kezemet szám elé kaptam, és zokogni kezdtem. Életem filmje lepörgött előttem, és féltem. Nem akartam ilyen fiatalon meghalni.
- Kérem, mondjon valamit - könyörögtem. Dr. Prescott sóhajtott, szemeiből együttérzés tükröződött, majd a rákomról kezdett el beszélni.
- A hasnyálmirigyrák az egyik legalattomosabb daganatfajta. A korai stádiumban szinte nincsenek is tünetei, ezért csak akkor észlelhető, ha már az előrehaladott stádiumában van. A hasnyálmirigy daganatok többsége a felismeréskor sajnos már nem operálható, ahogyan az öné sem. Erre a ráktípusra jellemző a kifejezetten gyors terjedési hajlam. A nyirokrendszeren keresztül nagyon hamar átterjedhet a szomszédos szervekre, és áttétek alakulhatnak ki elsősorban a májban, a tüdőben, de a csontokban is. A betegség nagyon alattomos és gyors lefolyású, egyéves túlélési esélye mindössze öt százalék - mindezt hallani rémes volt. Zokogtam. Nem akartam meghalni, ám volt még egy fontos kérdés, amit nem tettem fel az orvosnak.
- Mennyi időm van még hátra? - vettem mély levegőt. Szívverésem felgyorsult, fülemben dobogott a vér, így alig hallottam valamit.
- Öt-hat hónap - mondta ki a halálos ítéletemet, melyet mikor meghallottam, sokkot kaptam.
- Ha beküldöm a barátomat, elmondaná neki mindezt kérem? Én képtelen lennék rá - csuklott el a hangom. Az orvos bólintott, én pedig beküldtem Jusst, aki látta rajtam, hogy nagy a baj.
Negyed órát volt bent, míg én kint ültem, és üveges tekintettel meredtem magam elé, közben pedig azon gondolkoztam, hogy miket kell még megtennem halálom előtt.
Végtelenségig nyúló listát sikerült összeállítanom a fejemben, mikor az ajtó nyílt, és könnyes szemű Justin lépett ki az ajtón.
Kétségbeesett arca láttán ismét zokogni kezdtem. Magához ölelt, olyan szorosan, ahogyan csak tudott. Hajamat simogatta, miközben a fülembe suttogott.
- Szeretlek, és örökké szeretni foglak, akármi lesz! Együtt mindent megoldunk, ígérem.
Sziasztok! :)
Megérkeztem a tizenhetedik résszel, mely a történet egy fordulópontjaként szolgál. Rengeteget kellett kutatnom, hogy sikerüljön összehoznom, de tessék, itt vagyok. Lehet, most rengetegen utáltok, amiért Katniss-t halálos betegséggel "ajándékoztam meg", de így lesz izgalmas a sztori. Hogy olyan dolgok történnek, melyekre senki nem számít!
A következő rész nem tudom mikor érkezik, próbálok sietni vele!
További szép délutánt!
Csók, Vivianne
minden tök happy volt erre meg kiderül, hogy halálos beteg?:oo
VálaszTörlésna, most lefagytam:DD hamar hozd a kövit:)
Kérlek ne haljon meg.Valahogy oldják meg.Jajj.Nagyon jó lett ennek ellenére is.De siess a következővel :-) :-)
VálaszTörlésszomorú rész lett,de nagyon jól megírtad :) siess kövivel :)
VálaszTörlésNeee haljon meg kerlek!!!!♥♥
VálaszTörlésKedves Vivianne!
VálaszTörlésNe haragudj, hogy csak most írok kommentet, elolvastam a legutolsó három részt. Még mindig imádom a blogod. Viszont ennél a résznél potyogni kezdtek a könnyeim. Nagyon elszomorodtam, hogy Nissa rákos lett. Remélem nem adja fel és küzd a betegsége ellen. Nem lehetne, hogy meggyógyul?:( Várom a következõ részeket!
Sokszor puszillak!Xx
- Loren