Chapter Twenty ~ Happily Die

KATNISS MONTGOMERY

Az ajtóban anya, és apa álltak. Szemeik megteltek könnyekkel, én pedig szólni sem tudtam, annyira ledermedtem. Csak feküdtem ott megszeppenve, és idegesen. Szégyelltem magam, amiért így kellett látniuk.
- Kicsikém! - jött oda hozzám anyám, s egy puszit nyomott a homlokomra. - Annyira, rettenetesen sajnáljuk, hogy nem jöttünk el hozzád! Kérlek, könyörgöm, bocsáss meg nekünk - kezdett el zokogni, nekem pedig a szívem megszakadt érte.
- Anya - súgtam halkan. - Nem haragszom! Szeretlek Titeket! - apa is odajött, s úgy éreztem, most, hogy kibékültem a szüleimmel, boldogan fogok meghalni. Justin megfogta gyönge kezem, és ujjainkat összekulcsolta. Halványan rámosolyogtam, Ő ezt viszonozta, de szemeiből sugárzott a fájdalom, és a szomorúság. Nem akarom, hogy szomorú legyen miattam. Azt akarom, hogy éljen, amíg csak lehet!
- Justin és Carly hívtak ide minket, és egy ideig Justinnál fogunk lakni - mondta Apa. Tudtam, hogy az "egy ideig" azt jelenti, hogy addig, ameddig meg nem halok. Apu nem akarta kimondta. Fél. Tudom, hogy nem akar elveszíteni, de erősnek kell maradnia.
- Annyira sajnálom - suttogtam, s ekkor nyílt az ajtó, és Carl lépett be rajta. Üdvözölte a szüleimet, majd helyet foglalt, és csendben figyelte a mi kis beszélgetésünket.
- Mit, Kincsem? - kérdezte értetlenül anya, én pedig próbáltam lenyelni a könnyeimet. Nem akartam megtörni, s tudtam: erősnek kell mutassam magam.
- Azt, hogy sosem voltam olyan gyermeketek, amilyennek akartatok. Én... Nagyon sajnálom! Ne haragudjatok rám - törtek elő könnyeim, a szüleim pedig azonnal csitítani kezdtek. Justin aprót szorított a kezemen, jelezve ezzel, hogy semmi baj. De én tudtam, hogy igenis baj van. Megkeserítettem a szüleim életének egy huzamosabb részét, és ezt sosem fogom megbocsájtani magamnak.
- Mi mind nagyon szeretünk Kat - suttogta Carly, de alig hallottam, a fülemben dobogó vértől. Egyszer csak hatalmas fájdalom hasított a fejembe, melynek következményeképpen felsikítottam. Mindenki tudta: nagy a baj. Anya és Justin orvosért rohantak, Carly pedig apát nyugtatta: feleslegesen. Mindenki tudta - köztük én is -, hogy most jött el az idő. Látásom egyre homályosult, de nem éreztem fájdalmat.

A következő pillanatban magamat láttam, esküvői ruhában. Jobb oldalamon édesapám, bal oldalamon húgom sétált. Gyönyörű voltam, és mosolyogtam. Az oltárnál Justin állt, szemeit könnyfátyol borította. Büszkén mért végig, én pedig örültem, hogy végre a felesége lehetek.
Hirtelen mindenki eltűnt.
A tengerparton ültem, fürdőruhában. Justin, arcán hatalmas mosollyal rohant felém. Felkapott, én pedig kacagva sikítottam. Berohant velem a vízbe. Boldogak, és felhőtlenül gondtalanok voltunk a nászúton.
Ezt követően megszületett életünk első gyermeke, aki egy csodálatos kisfiú lett. Az apjára hasonlítottak a telt ajkai, és a mogyoróbarna szemei. Tőlem az orrát örökölte. Trevor Bieber.
Rá három évre megszületett a második gyermekünk. Egy csodálatos, kék szemű, szőke hajú kislány: Rachel.

Felhőket láttam.
Madár repül el az ablakom előtt, aztán semmi.
Fény hullik be az ablakomon.
Semmi.

Pillanatok.


Halmozódtak egymás hegyén-hátán, egészen mostanáig.

_______________________________________________________________

Sziasztok!

Nos, bármennyire is fáj, és akármennyire is hiányozni fog a blog, elérkeztünk az utolsó részhez. Jövőhét szerdán egy epilógussal végleg lezárom majd az Impossible Love történetét. Egyszer minden véget ér - tartja a közismert mondás. Csodálatos hónapokat töltöttem el itt, és rettentő hálás vagyok minden kedves olvasómnak, és a komiknak, amikkel biztattatok, és lelket öntöttetek belém egy-egy olyan rész után, mikor úgy éreztem: elég volt.

Remélem mindenki elégedett a résszel legalább annyira, hogy egy hozzászólást itt hagyjon. Nagyon sokat jelentene.

További szép napot, puszi: Vivianne S.